Álom havának mai első reggelén, egyfajta gyermeki izgatottsággal és kíváncsisággal, lábujjhegyre emelkedve lassan, halkan és óvatosan, az első lépéseim fotókon is hátrahagyott nyomával elindultam a szeretettel kikövezett ünnepi úton. Még mindig a legnagyobb sötétségen átverekedve magam, hogy megszülethessen ott legbelül az a fény, mely majd az előttem álló új életet hivatott beragyogni. Szeretet. Annyiszor ízlelgettem már e szó jelentését. A szóét, melyre azt hiszem egyedül kertem élő- lényei képesek igazán. Feltétel nélkül szeretni akkor is, ha szomorú vagy dühös vagyok, ha vidám és boldog. A virágok nem gyűlölik meg a Napot azért, mert forró, nyári sugaraival felperzseli finom szirmaikat és a fák sem a viharos Szelet, mert könyörtelenül megtépázza lombkoronájukat. És engem sem, ha figyelmetlenségből rátaposok valamire vagy letörök valamit. A madarak nem állnak bosszút az emberen, ha kivágja a fészkeket, mint bölcsőket ringató fát vagy a hangyák, ha ráépíti házát az övékre. Talán az Élet szeretete az, ami megkülönbözteti őket a mi fajtánktól. Mert az ember a szeretetet legtöbbször feltételekhez köti. Náluk viszont nincs olyan, hogy szeretlek, DE…és szeretlek, HA…mert jól tudják, hogy e két kis kötőszóval a szer nem etetni, táplálni fog, nem gyógy-szer lesz a léleknek, hanem méreg. Nehéz jól szeretni. De hál’ istennek nem kell mindent és mindenkit! Mert nem is lehet és mert képtelenség a világ minden létezőjével harmóniában összerezegni. Ez lenne a legnagyobb álszentség! De én úgy vagyok vele, hogy amit és akit az ember szeret, azt szeresse tiszta szívből! A nem szeretett dolgokra és emberekre pedig nem engedem, hogy a gyűl-öl-et energiát vigyen el tőlem.