Fedőneve “Osmocote” – Amikor a kertészeti gondoskodás visszaüt

A modern évelők javarészt olyanok, mint a divatruhák. Csodásan néznek ki a kifutón vagy a boltban, de nem tartós használatra tervezték őket. Mert míg nagymamáink kertjében hajdan akár egy életen át virultak – míg a növénynemesítők bele nem avatkoztak sokuk életébe –, addig mára legfeljebb 3-5 év adatott nekik. Tömvetelt szirmú kasvirágok, rikító színű tűzesők, agyoncsíkozott levelű árnyliliomok és még lehetne sorolni azokat a megnyomorított növényeket, amelyeket mivoltukban  megszégyenítettek, olyannyira, hogy még ők sem ismernek magukra. Aztán ott vannak a steril hibridek, amelyektől elvették a magról való szaporodás örömét, és tőosztás nélkül legtöbbször a közepükből kiindulva elöregednek és elhalnak.

Ó hányszor beleszaladtam már én is az agyonnemesítés csapdájába, és a kertlátogatások miatti megfelelési kényszerből nem győztem betölteni más növényekkel az utánuk maradt üres ágyásokat, összekapcsolva a bemutatókert fogalmát a folyamatos és hibátlan virágpompával! Ahol a megszokott norma mindig a kifogástalan kerti látvány megteremtése volt, és kevésbé a  természetes ökológiai folyamatok felvállalása. Az autóbalesetem azonban – erőforrások hiányában – lefejtette a kertről ezt a sokáig fenntartott, törékeny és múló látványt, hogy a maga kendőzetlen valóságát mutathassa meg nekem is.  Évelőink “eltűnésének” persze az utóbbi idők embert próbáló, aszályos nyarain és a nem megfelelő növényválasztáson túl van még egy nagyon fontos oka, amiről úgy érzem, említést kell tennem. Ez pedig az, amikor a kertészetekben kapott gondoskodás keményen visszaüt. Mit is értek ez alatt?

A termesztők a tökéletes, ám steril virágföld-tőzeg közegbe Osmocote-ot kevernek, ami egy gyanta- vagy műanyag burokban lévő, szabályozott tápanyagleadású, színes  kis műtrágyagolyócska. Telis-tele van a növény számára elengedhetetlen tápanyagokkal, mint a nitrogén, a foszfor, a kálium és a különböző mikroelemek. A földben lévő nedvesség hatására a tápanyagok lassan, hónapokon keresztül szivárognak ki a burkon keresztül a növény gyökeréhez.  Így annak a kisujját sem kell  mozdítania a cserépben, mivel minden földi jót a szájába rágnak. Buja zöld, kicsattanóan jó egészségnek örvend, tele van szemet gyönyörködtető  virággal, hatalmas levelekkel, és még annál is nagyobb csáberővel bír – azaz fel van készítve az eladásra, de nem magára az életre! 

Mert amikor hazavisszük és kiültetjük a kerti talajba, ez a mesterséges kényelem egyből megszűnik, és növényünk felkészületlen versenyzőként néz szembe a kőkemény valósággal. Ahol  az eddigi laza szerkezetű ültetőközeghez szokott gyenge gyökérzetének hirtelen meg kellene küzdenie a talaj betömörödöttségével, a  talajlakókkal, akikkel még életében nem találkozott és a szárazsággal, amire szintén nincs felkészülve, mert a kertészetben folyamatosan csepegtették neki a vizet. S talán addig nincs is akkora baj, míg kitart az Osmocote golyócska tartalma. Ám amikor ez kiürül – visszahagyva a földben a mesterséges burkot – , akkor az eddig szerfüggő évelőnknél elkezdenek jelentkezni az elvonási tünetek. 

Éhezésének legszembetűnőbb jele pedig az, hogy takaréklángra kapcsol, és nem hoz új hajtásokat, vagy ha mégis , azok kisebbek, vékonyabbak, gyengébbek és satnyábbak lesznek a korábbiaknál.  Aztán az is gyakran megesik, hogy a levelek veszítenek egykori szép, mélyzöld színükből, s fakóvá, sápadttá válnak. Vagy az idősebb , alsó levelek elkezdenek sárgulni, mert a növény belőlük vonja ki a tápanyagot – főleg a nitrogént –, hogy a friss, felső hajtásokat életben tartsa. Ha pedig nincs elég foszfor és kálium, barátunknak sem kedve, sem energiája nem lesz virágokat hozni vagy termést nevelni, de ha a bimbóig el is jut, azokat gyakran még kinyílás előtt elhullatja. Egy koplaló növény pedig – mint amikor a mi vitamintartalékaink is kiürülnek – a  legyengült immunrendszerével sokkal fogékonyabbá válik a betegségekre, a kártevőkre, és a környezeti stresszt is nehezebben heveri ki.

És ezzel a végére értünk a kertészeti iparág egyik jól jövedelmező  illúziójának, összerakva a teljes és kíméletlen képet eme tökéletes fogyasztói csapdáról. A Baltikumban lecsapolt tőzeglápot belekeverjük a virágföldbe, teleszórjuk műanyag burkolatú szintetikus műtrágyával, és felnevelünk benne egy gyorsan eladható, felfújt növényt. 

Amikor pedig a való világban koplaló, legyengült növényünk elkezd sínylődni, a zöld iparág már nyújtja is a következő fizetős mentőövet. Jöhetnek az apróbetűs bio-csodaszerek, a mikorrhiza gombák, a zeolit, a huminsav és a legújabb biostimulátorok, ahelyett, hogy a talajéletet, a komposztot és a türelmet választanánk. A mókuskerék pedig forog tovább rendületlenül, és ha a növény így sem éli túl a megpróbáltatásokat, a szezon végén megvonjuk a vállunkat és veszünk helyette egy újat, csak hogy fenntartsuk a tökéletes kert illúzióját.